|
|
ismét szabadon |
|
send: 2013.01.07. |
Mikor nem figyelsz semmire,
Csak haladsz tovább,
Az utad vezet messzire,
És hajt a vágy.
Szívedben láng,
Lelkedben üresség,
Szemeddel látsz,
S minden tükörkép.
Félve fekszel,
Mert attól tartasz,
Egyedül leszel,
S magadra maradsz.
Gyengének érzed,
S talán az is vagy,
Hasadban késsel,
Nem lehetsz rab!
Mikor elvágod,
Köteleidet,
Mi magához láncol,
Akkor leszel ember.
Menj, s ne nézz hátra!
Csak menj, amerre látsz!
Szaladj! Itt ne maradj!
Egyszer… felébredsz talán…- |
|
Téli estén |
|
send: 2013.01.05. |
Hideg téli esték,
Fázva telnek;
Lepereg a festék;
Visszatér az emlék.
Nem véd a takaró;
A szél tombol;
Fekve az ágyadon,
Ó, mond, mire gondolsz!
Életedet eldobnád;
Messzire futsz;
És úgy érzed, hogy Rád,
Már csak az üresség vár…- |
|
Végre |
|
send: 2012.12.19. |
Mikor kicsi voltam, karod óvott, s ápolt
Megvédtél minden rossztól és árnytól.
Ha sírtam, megvigasztaltál,
Ágyadba mindig befogadtál.
Mikor valami történt testemmel,
Te segítettél, higgadt fejjel,
Mondtad, hogy mit tegyek,
S begyógyítottad a sebet.
Mikor hazaértem, Te fogadtál.
Puszik után, erős karjaidba zártál,
S úgy öleltél, hogy éreztem
Biztonságban van az életem.
Mikor beteg voltam, s kába,
Meztelen, te segítettél a kádba.
Forró testem öblögetted,
S végén törölgetted.
Most itt vagyok, s te nem ápolsz,
Nem védesz meg semmiféle árnytól.
Ha sírok, magam vígasztalom,
S hideg ágyamba bújok.
Most, műtétek után, mikor hazatérek,
Nem vár itt semmi, csak hideg étel,
Ital és bevetetlen ágy,
Melyet a szomorúság férge rág.
Most, ha hazaérek, nem fogad senki.
Se puszi, se ölelés, se semmi.
Hiába a szoba, s annak
Legsötétebb zuga.
Semmi sem gyógyít, semmi sem vár,
Mikor hazaérek egy fárasztó nap után.
Este, mikor mosakszom,
Látom, látom piroskás arcod.
Itt vagyok én, egy árva lélek,
Ki soha nem ártana légynek.
Itt állok a világban bután,
S várom, hogy rám találj.
Miért hagytál el? Miért épp most?
Miért nem érdekelt, hogy
Fiad mit ér el, s mire képes?
Miért most mentél el?
Sajnálom, hogy amíg tehettem volna,
Nem mondtam, hogy köszönöm… soha.
Nem ejtettem ki e csodás szót,
Melyet most mondanék, oly sokszor.
E szónak birtoklója van, s akinél rejtőzik,
Annak bőrét, húsát, a szeretet fertőzi.
Tehettem volna, de nem tettem,
Most már sajnálom minden tettem.
Nem vagy itt Anyám, nem vagy itt.
Ki ápoltál oly, de oly sokáig.
Nem láthatod, mit érek el,
Pedig mindent érted teszek, hidd el.
Sajnálok mindent, mivel fájdalmat okoztam,
De tudod milyen egy gyerek. Fukar,
S keménynek akartam látszani,
Kinek szívén nem fog semmi.
Elmentél, engem itt hagytál, édes, jó Anyám.
Elmentél, s engem csak a mennyben láthatnál.
Kinek szívébe, lelkébe
Ekkora kés vésődne, ki bírná-e?
Itt állok némán, s a világ
Tágult pupillákkal bámul énrám.
Nem vagyok már, csak egy árva,
Mert te nem vagy itt velem, Anyácska.
|
|
Változnak az idők |
|
send: 2012.12.19. |
Változnak az idők, s az emberek.
Egyszer jó minden, máskor semmi sem,
S, ha próbálod összeszedni magad,
Valaki biztos, bele mártja,
Kardját véredbe.
Megkóstolja az éles penge,
Véred sósságát, s a színed
Fehér lesz, esélyed nem marad,
S szíved, csúnyán felszakad,
S nem gyógyítja meg senki.
Valaha, mikor még szíved tiszta,
S fejedben kavarog semmi össze-vissza,
Csak akkor vagy tiszta, s védett,
S, ha eljön a végzet,
Újra tiszta lesz éned.
Mikor fejemhez vágod a dolgokat,
Szívemben véres heg marad.
Be nem gyógyul soha sem.
Életed ugyanolyan nem lesz többet.
S, ha időnk lejár, vége.
|
|
Üresen minden könnyebb |
|
send: 2012.12.19. |
Mily nehéz az emberi sors,
S mily mostoha,
Valami elvész belőlünk,
S csak arra emlékszünk.
Elveszett leány, ki ha hallasz,
Segíts nekem Anyám,
Segíts, hogy újra halljam,
S szép arcod újra lássam.
Sok érzés bolyong most bennem.
Sok jó, s sok rossz.
Dúl, zokog a lelkem,
Mert nem vagy itt velem.
Most, mikor lassan
Széthullik a világ körülöttem,
Nem vagy itt, hogy segíts,
S a földről az égbe repíts.
Nem vagy itt. Tested már nem él.
S addig, míg nem látlak újra,
Szemem semmire sem mosolyog,
Csak kutat, s kóborol.
Elhagytál. Elhagytad saját véred,
S saját magad.
Beteg voltál tudom én,
De attól még élhetnél.
De nem élsz. Sem tested, sem lelked.
Visszatért, s Te is nyugovóra tértél.
Itt hagytad a nagyvilágban,
Sérülékeny, kicsiny fiad.
Mondták, hogy az égből tekintesz én rám.
Súgták, hogy ne sírjál.
Írták, hogy kitartást,
S nem gondoltam semmit már.
Csend lett bennem. Valami meghalt.
Eszemből minden kiszaladt.
Lelkem üres lett,
S nem volt más, csak a könnyem.
Apám szorosan ölelt, mikor mondta:
Anyu nincs többé.
Úton a kocsiban, csak néztem ki az ablakon,
S bámultam, az utat, s a csikkeket az úton.
Nem gondolkoztam semmin.
Nem éreztem semmit, csak az ürességet.
Mit is érezhetne az, kinek
Anyja már sehol nincsen?
Minek élünk, ha meghalunk?
Minek nyílik a virág, ha lekonyul?
Minek lélegzünk, ha kifújjuk
A fáradt gőzt, csak szomorkodunk?
Kinek nyílnak a virágok,
Ha Te nem vagy itt?
Kiért kelljek fel reggel,
Ha Te már nem vársz engem?
Sok idő telt el, s még mindig üres vagyok.
Jöttek mentek az emberek, s bolondok.
S kik bolondok voltak, mára már
Boldogok, s én állok árván.
Nem tudok nem gondolni rád,
Édes jó anyám.
Ha meghallom neved,
Szemembe könny ered.
Vajon leszek-e még valaha boldog?
Vajon kell-e a boldogság?
Vajon kell-e az, hogy valaki várjon rám?
Nem tudom…semmit sem tudok már.
|
|
TS |
|
send: 2012.12.19. |
Egy lány kinek lángja szívemben él.
Ki tüzet gerjesztett bennem,
Kinek szava mindennél többet ér,
És soha el nem feledem.
Szeme lángokat szórt rám anno,
Most lágyabban néz rám,
Ez már inkább maradandó,
Úgy, mint az a láng.
Dús haját a szél fújja el.
Szavak száját melegen hagyja el.
Arcát látom, sötét szememben,
Megmutatta, van még kit szeretnem.
Teste, mint a forró vasat,
Fémet verő kovács.
Szemem rajta megakadt,
S néztem ostobán.
Lángra gyújtotta szerelmem,
Fejemben most minden kering,
Őt soha el nem felejtem,
Még, ha földben is fekszik.
Lelkem virágát újjászülte,
Szerelmem világát megszínezte.
Várok rá, míg üres a fülke,
Míg halok, vagy élhetek…-
|
|
Töprengés |
|
send: 2012.12.19. |
Egyszer megnyugszom…
Megcsorbul élem;
Elszakadt papír
Lesz majd belőlem…
De most még nem!
Nem vesztem el
Lelkem tüzét,
Mi ég bennem!
Fájdalmas esték…
Eltöltött percek;
Ketyeg az óra,
S én még élek.
Nem mindig fáj!
Majd elmúlik!
Nem érdekel…
Majd lenyugszik…
A Nap is felkel…
Jönnek új napok;
Fújja már a szél!
Mit is akarok?!
Itt maradok…!
Lélegzem még!
A lélek küzd,
A holnapért…!
|
|
Titkom Te légy |
|
send: 2012.12.19. |
Titkom Te légy,
Ha jeges úton állok.
Titkom Te légy,
Ha madarak ülnek az ágon.
Titkom Te légy,
Ha virágzó fákat látok.
Titkom Te légy,
Ha sárgulnak a levelek a fákon.
Ha szemem nem keres mást,
Ha szívem, nyugalmat talál.
Ha életem, csak Te vagy,
Ha helyem, melletted van.
Te voltál, mikor találkoztunk,
Te voltál, mikor először háltunk,
Amikor, együtt ettünk,
S aztán egymásé lettünk.
Te legyél, ha jeges rónákat látok,
Ha Te saját utadat járod,
Ha életünk együtt töltjük
A farmon, mit együtt vettünk.
Te leszel, ha meny országban járok,
Te leszel, ha a pokol jegén korcsolyázok.
Te leszel, míg élek, s halok,
Míg minden napon álmodok.
|
|
Tanmese |
|
send: 2012.12.19. |
Az óceán mélyén,
Fekszik egy gyöngy.
Legértékesebb drágakő,
Emberi szemnek érték.
Sokan próbálták már
Felhozni a mélyből,
De a víz fenekéről,
Senki sem jött föl.
Egy felfedező, egy napon,
Fejébe vette: megszerzi,
Még ha életét is veszti,
Övé lesz a kincs.
Belevetette magát a vízbe.
Úszott és úszott,
Ahogy csak tudott,
De túl gyors volt.
Mire leért, s kezébe vette,
Leszakadt hátáról a palack.
Talán, sohasem lehet övé a barack,
Miért küzdött oly sokat.
Megfogta hát, már érezte,
Neki sikerülni fog.
Marka szoros volt, merev,
De sajnos, nem ért fel.
Ott veszett a mélyben.
Kezében a gyöngy,
Miért mindent fellökött,
Majd bele őrült.
Felhagyta munkáját,
Eldobta a veszélyt,
Mert érezte, ezért…
Minden más kevés.
Mindent feladott.
Csak az ékszer érdekelte,
Az, ami megfertőzte,
Se el nem engedte.
Elsüllyedt, megfulladt.
A szörnyű kín megölte.
Bár a gyöngy megölelte,
Szinte nem is érezte.
A kő, azóta is várja,
Hogy rátaláljon párja.
Igaz szerelem zárja,
Miért mindent feláldoztam. |
|
Nekem a versírás |
|
send: 2012.12.19. |
Nekem a versírás,
Olyan, mint sírásónak az ásás.
Olyam, mint virágoknak a tavasz,
Ha beköszön, kezdődik egy új szakasz.
Nekem a versírás,
Olyan, mint lányoknak a sírás.
Olyan, mint madaraknak a tavasz,
Hazatérnek, s boldogabbnál boldogabbak…-
|
|
Mit tegyek? |
|
send: 2012.12.19. |
Titkon szeretem,
Ha behunyom szemem
Itt látom magam előtt.
Hallom nevetését,
Látom tekintetét,
Ami megfertőzött.
Távolról csodáljam?
Közelben maradjak?
Magamtól kérdezősködök.
Csak Ő jár a fejemben,
Szerelmes lettem…
Én buta ökör.
Hiányzik, ha nincs itt,
Ha itt van akkor is,
Mert nem kölcsönös.
Fáj a szerelem,
Ha nem tisztelem
Magam felkötöm.
Furcsa dolog ez.
Fáj, ha szeret,
Az is, ha nem.
Mondjak le róla?
Úgysem beszél rólam
Senkinek.
Hogy is gondolhatom,
Hogy egyszer megkapom?!
Csak rá kell nézni.
Nézzetek rám!
Engem elkap a hányás,
Ha tükörbe nézek.
Éppen Ő kell nekem.
Miért kel neked?
Magamtól kérdezem.
A fák, füvek, rétek
Is máshogy néznek.
Minden más lett.
Küzdenem kell érte!
Míg a halál nem jön értem,
Addig nem adom fel hitem,
Addig küzdök míg élek,
Vagy amíg…a szemedbe nézek…
Szeretlek! |
|
Mi vagyok én? |
|
send: 2012.12.19. |
Mik vagyunk mi, emberek?
Azt hisszük, mindenkinél többek,
Jobbak, okosabbak vagyok,
De mivel tettünk többet, mint társunk?
Vannak focisták, akik gazdagok,
Vannak színészek, kik a vásznon boldogok,
Vannak felsőbbrendűek,
Kiket senki sem ért meg…
És mi vagyok én?
Mit tettem még,
Azon kívül, hogy egy füzet betelt,
S sok tinta a lapokon hever?
Miért érezném magam jobbnak?
Miért tegyek úgy, mint a nagyobbak,
Akik fellegek felett szállnak?
Én nem kerülök oda, sosem,
Azt hiszem, ez az én keresztem.
De nem is akarok ott lenni,
Mi lennék ott, egy fecni,
Mit füzetemből téptek,
S vissza többé nem engednek.
Talán nem az vagyok,
Mire vágytam azon a hajnalon,
Mikor életemet terveztem,
Rájöttem, semmi értelme.
Nem vagyok több nálatok!
Én is csak egy ember vagyok! (sajnos)
Ki minden napot túlél,
S szívében nincs már fény.
Egy ember van, aki azt visszahozza,
Csak egy, aki eltaposta,
Mikor hazudott, csalt;
S kérdem én: mi hajt?
Mi az, miért még élek?
Mi az, miért felébredek?
Az ágyból minden reggel,
Kimászok, könnyes szemmel.
Ez vagyok. Semmi több.
Egy lap, egy papír, egy kör,
Egy toll, egy arc, egy kéz,
Mely a papírra buta szavakat vés… |
|
Meselény |
|
send: 2012.12.19. |
A Nap sugarai
Borítják az eget.
Isten fiai
Talán ünnepelnek.
A rét zölden ragyog,
Itt van a kikelet.
Most boldog vagyok;
Nem látsz ennél szebbet.
A tehén, ló, birka
Nyájasan legelnek;
Fekete, tarka,
Nem figyel semmire.
Szemem odébb tekint;
Távolabbra, messzebb.
A fény elvakít.
/Fáj mind a két szemem./
A Nap nem ragyog már,
A mező sem virít,
Egy kis sólyom száll,
A szél tovább süvít.
Bundája fényesebb,
Tisztább, mint a gyémánt,
Mint Az a selyem;
Kitágult vénám.
Egyedül legelve,
Magányosan élve;
Kiközösítve,
Nem több semmivel sem.
Magamra ismerek;
Szívem összeszorul;
Nézem az eget;
Kapilláris tisztul,
/A levegőm elfogy,
Tekintetem üres./
A mesebeli lény,
Szívében nincs már fény.
Lelkünk tovaszáll,
Sorsunk eggyé vált.
Megnyugodtunk.
Elaludtunk. |
|
Megéri? |
|
send: 2012.12.19. |
Megéri-e írnom?
Tetszik ez valakinek?
Lesz-e valaki, ki sírom,
Elviszi nyughelyemre?
Ugyan kinek tetszene,
Egy papír pár betűvel?
Mit szívem írt helyettem,
S melyet lelkembe tűzdel.
Csupa kérdés, ócska sor,
Mit tollam a papíron hagy,
Mit szívem gondja súlya nyom,
Mit senki sem hallgathat.
Abbahagyjam, ne hagyjam?
Ezt a kérdést boncolgatom,
S míg kezem meg nem nyughat,
Addig tovább folytatom.
De vajon meddig tehetem?
Meddig élvezhetem ezen érzést?
Meddig ehetem,
E gyönyörű fának ritka gyümölcsét? |
|
Létezik |
|
send: 2012.12.19. |
Még kisgyerek voltam,
Vagy talán annál is kisebb,
Fel sem foghattam,
Mit jelentettél Te nekem.
Virágzott életünk,
Azt hittem nem hagysz el soha,
Karodban feküdt
Édes szerelmünk otthona…
Zöld levelünk lehullt,
Fánk kiszáradva feküdt el;
Lassacskán kimúlt
Minden emlék körülöttem.
Ma is hallom hangod,
Látom két szép szemed fényét,
Nem láttam arcod,
De Te elmentél, átvertél!
Elhagyhat a lélek,
Elveszhet szemem világa,
Üresen élve,
Várlak, de minden hiába... |
|
Korai felnőttkor |
|
send: 2012.12.19. |
Azt hiszem előbb nőttem fel,
Mint kellett volna.
Anyám már régen elment.
Nélküle kellett felnőjek,
Az ő intő szava nélkül,
Senki sincs, kiért magam fejbe ne lőjem.
Mint a virág, mely előbb nyílik,
Mint társai,
S ezt talán a sorstól nem illik.
Ki előbb nyílik,
Korábban hal,
Mint tárai teszik.
Mint fa mely előbb virágzik,
Úgy lettem felnőtt.
S lelkem majd csak a felhőkben nyugszik.
Vajon felkerülök-e majd,
Oda, hova nem sokan?
Vajon lesz-e még valami, ami hajt?
Nem tudhatom, nem is akarom.
Az életem hamar kifakul,
Mint a tinta a régen írt papíron. |
|
Kiabálok |
|
send: 2012.12.19. |
Kiabálok, hogy mindenki hallja,
Hogy minden embert marja,
Az, mi engem mart,
Ami engem fogva tart.
Kiabáltam, de hiába tettem.
Szavam nem hallotta senki sem.
Nem érezték, ami én,
Nem, hiszen nem tehették.
Vígasztalom magam. Mily furcsa ez.
Milyen a világ, milyenek az emberek?
Dolgoznak, esznek-isznak,
S nem figyelnek a másikra.
Mikor elestem egyedül álltam fel.
Nem segítettek, egyedül kellett.
Nem maradhat ez így tovább,
Ki kell tépni a kígyó fogát.
Mert kígyó az, mi szorongat.
Mi bezár minket a sarokba.
Azt hiszitek, tétlenül,
Szótlanul ülünk?
Nem tűrjük tovább,
A megaláztatást!
Teszünk érted,
Hazám, életem.
Most azért kiabálok, hogy mindenki tudja.
Mit kell tennünk, hogy nagyok lehessünk újra.
Utánam emberek, mindenki!
Vérünket nem szívhatja senki!
Inkább folyjon ki golyó által,
Vénámból a vér, vagy szablyával
Döfjék át szívem!
Ezt nem tűröm tovább, én nem!
Legyek golyó, mely átszakít mindent!
Legyek nyíl, melyet nem kerül az ember! ... -
Vagy, legyek az, ki életét,
Feláldozza egy gyönyörű célért!
Inkább legyek hulla, mely
A keselyűk eledele!
Inkább feküdjek a sírban,
Melyet név nélkül fed a hant.
Sírom előtt, fejemnél,
Ne legyen szent beszéd!
Nevem ne tudja senki,
Elég, ha emlékszik.
Elég, ha jobb korban élnek majd,
Az emberek. Elég lesz, ha
Felszabadulnak!
Népem nem lesz áldozat!
Éljenek úgy utánam, hogy a hősök nevét,
Büszkeséggel, felemelt fejjel ejtsék!
Idegen földön, ha jársz,
Gondolj ránk.
Arra, hogy sok helyen élhetsz,
De hazád, csak egy helyen lehet.
Emlékezz honnan jöttél,
S, hogy miattad is hullott a vér!
|
|
Hozzátok |
|
send: 2012.12.19. |
Elvágyódnék messze innen.
Messze a semmiségbe,
Hol tényleg semmi sincsen.
El, merre a kecskék legelnek,
S nyoma sincs az embernek.
Nyoma sincs kegyelemnek,
S ezek gyermekeinek.
Ahol, semmi nincsen,
Csak az ég, s a kertek.
Elvágyódnék messze innen.
Oda mennék én, ahol
Senki sem barangol.
Ahol minden szép és jó.
Ahol semmi sem rossz,
Nincs Nap, csak a Hold.
Ott élni lenne, oly jó,
Mit elképzelni sem tudtok.
Oda mennék, ahol egyedül lennék.
Ahol röpködnek a lepkék,
A mezőn szaladnék,
S a réten kifeküdnék.
Oda mennék, hol egyedül lennék.
Oda mennék, hol nincs fájdalom,
Hol mindenki boldog. Ej, de sajnálom.
Oda mennék, hol nincs fájdalom.
Oda mennék, ahol Te vagy,
Ahol mindig tavasz van.
Oda mennék, ahol Te vagy.
Oda mennék, hol rád találnék,
Messze-messze innét,
Fent az égben, hol nincsen éj,
Csak Te és én.
Oda mennék, hol rád találnék.
Oda mennék, hol a patak csurog,
Hol szemedben a gyönyör buzog,
Hol hármasban, Te, Én s egy szúnyog,
Éldegélnénk, emberhez méltón,
Semmi szenvedés, csak a mámor,
Csak Te és Én és Ámor.
Oda mennék, hol a patak csurog.
Elvágyódnék innen olyan messze,
Hol senki sem lepne meg,
Hol senki sem hagyna el,
Hol minden reggel
Láthatnám a szemed,
Hol minden nap foghatnám a kezed,
Nem engedném el többé sosem,
Csak Te lennél ott és én, kedvesem,
Mi együtt lennénk egyek.
Elvágyódnék innen olyan messze…-
|
|
Fohász egy hitetlentől |
|
send: 2012.12.19. |
Azt mondják, kétszer ugyanabba a folyóba nem lép senki.
Azt mondják, kétszer ugyanoda nem csap a villám, így,
Csak remélni tudom, hogy később
Jobb lesz. De addig,
Várom a percet, az esőt;
Hogy kibújjanak hagymáim.
Csak nem veszi el ismét, mit már egyszer elvett.
Csak nem teszi meg, amit már megtett velem.
Remélem ez nem egy ördögi kör,
Amibe léptem és elszakadni nem enged;
Az élet már annyiszor meggyötört;
Én mégis itt vagyok veletek.
Elvetted tőlem, s én mégis talpon vagyok,
Itt vagyok még, s sokáig itt is maradok.
Nem szabadulsz meg tőlem,
Nem zársz ki e játékból,
Azt, hogy felkerüljek, ne várd meg;
Mert véred, még ha nincs is, kiontom.
Miért teszed ezt velem? Mit ártottam neked, vagy másnak?
Istenem, az emberek már így is épp eleget láttak.
Kérlek, ne játssz velem többet,
Keress magadnak más játszótársat,
Én hadd szabaduljak meg tőled;
Engedd, hogy feketén szálljak!
|
|
Felakaszt a hóhér |
|
send: 2012.12.19. |
Ismét egy vers, melyet,
Ez a szoba ihletett meg.
Ismét egy panasz,
S talán majd ma,
A hóhér felakaszt.
Levágja fejem a szörnyű teher,
Mit hordok, s magammal cipelek.
Túlvállaltam magam,
Vagy épp elhagytam?
A hóhér felakaszt.
Ha elhagyod céljaidat,
Nem lesz semmi, mi életben tart.
Egyedül bolyongva a világban,
Keresed helyed, de hiába;
A hóhér felakaszt.
Mi a boldogság kulcsa,
Keresd csak tovább az utad!
Tán mire megtaláltad,
Vége lett a világnak;
A hóhér felakaszt.
De ne csüggedj,
Míg a hajód elsüllyed!
Ha mindezt abbahagytad,
S életed végén egy magad vagy,
Várod, hogy a hóhér felakaszt. |
|
Érzés |
|
send: 2012.12.19. |
Egy érzés, melyet csak magadban érezhetsz.
Egy érzés, mely belülről marcangol, ha érzed.
Egy érzés, melyet nem érez más,
Egy érzés, mi éget, ha gazdára talál.
Egy érzés, mi fogva tart több száz embert,
Egy érzés, mit csak akkor érzel,
Ha már kiégett belőled az élet.
Csak akkor jön, ha tudja, van esélye.
Egy érzés, mely behálózza életünk,
Egy érzés, melyet ha soha nem érzünk,
Nem tudjuk mi az a fájdalom,
Az üresség, mi kopog az ajtódon… |
|
Emlék csupán |
|
send: 2012.12.19. |
A levelek lehullnak a fáról.
Kiszárad, s ledől magától.
Nem kellett sem szél,
Sem semmi más segítség.
Ledönti az embert talpáról,
És semmi sincs, mi később kárpótol.
Betegség vagy emlékképek,
Mind jók, de sohasem szépek.
A hernyót lekapja a szél a fáról,
Száll, repül régi, szép otthonától.
Lezuhan, majd földet ér,
S, mint az élet, odavész.
A lélek a szív kapuján át,
Az emlékeken át, száll tovább.
Elhagyja hazáját, odébb száll,
Megcsalja szerető hazáját.
Emlékünkben élnek csak.
De nem valódiak, s nem igazak.
Hozzájuk érni nem lehet,
Testük, mint az elszáradt levelek. |
|
Első |
|
send: 2012.12.19. |
Sötét, borús éjszaka volt,
Mikor Könnye kicsordult.
A Holdat a Nap sütötte,
S megvilágította fénye.
A Szél hercegnője,
Mint a ház csempésze,
Sebesen süvítve,
Kapta fel a Könnycseppeket.
Az Éj állatai, madarak,
Baglyok, varjak,
Figyelmesen nézték,
Miként esik szét,
Minden álma,
Bár még felállna.
De nem tud többé soha,
Az Élet, oly mostoha,
Hogy elvett tőle mindent,
Miért egykor még küzdhetett.
Vakmerőn, mindenre fittyet hányva,
Álmaiért, mindent feláldozva,
Hajtotta őket. S most?
Itt fekszik, s zokog.
Haját a Szél fújja,
S Könnyei csak hullnak.
Nadrágja szakadt,
Nincs ki megvarrja.
Hiszen, hogy is lenne?
A Sors már rég elvette.
Földbe helyezte,
S helyette,
Fellélegezve
Pihenget.
Itt maradt Ő, kinek nincsen álma,
S nem reménykedik, hogy bármi valóra válna.
Írogat csendben, sötét szobában,
S a Reggel Könnyekkel várja.
Azok, párnáján, nagy foltot hagyva,
Tovább szállnak, a magaslatokba.
Itt hagyják egyedül, magányosan,
Megszokta már, nem vagányosan,
De megszokta.
Mert meg kellett szoknia.
Nem várta haza senki,
Csak a Könnyei.
A Szél, mely mindig süvít,
Az Éj, mely Könnyeket hív.
Ők hárman a barátai,
Akik mindig mellette állnak ki.
Vele vannak, jóban-rosszban,
A Földön vagy a Csillagokban.
Hiába várja Őt más,
Nem talál rá…
Sír, zokog a lelke, melyet nem lelhet
Senki sem...
Egyik napról a másikra,
Mindent felborítva,
Nem ért haza, a Szélhez,
Könnyekhez, Éjhez.
Nem ért vissza soha többé,
Helyette azt üvöltette:
’ Szeretlek mindörökké! ’ |
|
Egy újabb panasz |
|
send: 2012.12.19. |
Ismét itthon, egyedül.
Valami még mindig nincs jól,
Mert szívem baján felül,
Kezem is reszket, s fejem búg.
Gondoltam egy cigaretta segít,
De már önmagában ez is kevés,
Gyufám lángja még mindig virít,
Míg cigarettám füstje tüdőmhöz ér.
Kifújom a füstöt, nagy sóhajjal,
S gyufám kialszik.
Töltöttem egy pohár bort magamnak,
De már ez sem segít.
Pedig itt a tavasz,
Beköszöntött újra!
Talán, már csak azért élek,
Hogy szomorún köszönjek vissza…-
Borom színe sem piros már,
Kifakult, ahogy az életem,
Zamata sem olyan már,
Mint amilyet régen élveztem.
A szoba megtelt füsttel.
Kiszorította az oxigént.
Nem látni semmit,
Ez volna a cél.
Hiába a hang, s a sok szép szó,
Hiába az ölelés, s a sok történet,
Életem lángja kialudott,
Ahogy gyufám lángja tette.
Miközben azon töprengek,
Sétáljak, vagy maradjak,
Ha sétálok, hová menjek,
Ha maradok, mit tegyek?
Észreveszem a kinti szél
Búgását,
A kutyák mély,
Morgását.
Nem tudok mit tenni.
Sokat próbáltam,
S próbáltam sokat menni,
De ez is kevésnek bizonyult,
Hisz életem kifakult.
Nagy válság ez melyet,
Senki sem érdemel meg,
Talán ezért rótták rám ezt a terhet…- |
|
Csak egy teremtmény |
|
send: 2012.12.19. |
Idekint találtam menedéket, ismét.
Új tollam táncba hív ezen estén.
Tintája, mint az ember vére,
Kezemhez tapad így estére.
Lemosni nem tudom többé,
Épp úgy, ahogy teremtettél!
Te sem veheted le rólam kezed,
Hiszen oly gonoszak az emberek!
Egyedül talán elveszek,
S a tiéd többet nem leszek,
Nem játszadozhatsz velem többet,
Ha egyszer kezed rólam levetted.
Kísért a múlt, mit már eltemettem,
S mélyen, a föld alá tettem,
De Te mégis orrom alá dörgölöd,
Csak, hogy szegény teremtményed meggyötörd…-
|
|
Az életet úgy.. |
|
send: 2012.12.19. |
Az életed úgy éld, hogy mókás legyen,
Hogy legyen benne szenvedély és szeretet!
Úgy intézd dolgaid, hogy ha visszagondolsz rájuk,
Ne kelljen szégyenkezned, miattuk!
Ha visszatekintesz a múltba,
Büszkeséggel tedd, ne gúnnyal!
Ne a múltadon rágódj, figyelj a jövőre,
Mert belőle jelen lesz majd, győzelem!
Ne foglalkozz vele, mit kéne tenned,
Azzal, hogy minek kéne lenned,
Csak arra figyelj, hogy most ki vagy,
S, hogy ki az, ki mellett az maradsz!
Nem kell töprengeni semmin, nem kell tervezni,
Mert valami mindig közbe jön, így nem fogsz tévedni.
Felesleges gondolatok ezek,
S ha rájössz, nyújtom majd a kezem.
Mert én itt vagyok, s itt leszek,
Ha nem is veled, de mindenképp melletted.
Hiába a szó, hiába a könny,
Ha az életed egy forgatókönyv.
Mi benne az élvezet, mi a móka?
Mikor jön elő az a sunyi kis róka?
Ha megfogadod szavam, minden rendben lesz,
Csak ne sírj, s meglátod, minden remek lesz.
Az életed, ahogy te is, változik,
Mint egy kisgyerek, mely szülője sírjához, virágot visz,
Mely, mint egy hurrikán, kapja fel fejed,
S ráébredsz, hogy mennyire szeretted.
Élj úgy, hogy tényleg élsz,
Mert nem az éveke számítanak, hanem, hogy
Mennyi élet volt bennük… |
|
Álmok |
|
send: 2012.12.19. |
|
Az éjjel nem tudtam aludni.
Az álmok nem hagytak nyugodni.
Álmodtam én szépet s csúfot,
Az álmok kergetnek, mint a koldusok.
Volt egy szép álmom,
Miben valóra váltom
Minden más álmom,
S a világ tetején állok.
Volt csúf álmom,
Miben csúf és álnok
Boszorkány próbálta
Elkapni torkomat.
Csúf, hosszú orra volt.
Először még kedves majd otromba volt.
Először kedveskedett megkínált ezzel-azzal,
Majd az orrával próbált felszegezni a falra.
Mondott is valamit, de már nem emlékszem,
Csak a kép maradt meg a fejemben.
Utána az ágyban jobbra, majd balra
Forgolódva próbáltam visszatérni magamba.
De nem sikerült. Az a rút boszorkány
Mindent elrontva tört rám.
Egész éjjel ébren voltam,
S talán ma sem alszok nyugodtan.
Furcsa dolgok ezek az álmok.
Állítólag, azok, amiket ébren nem látok.
Mások azt mondják, a tudatod az,
Mi közli veled a szépet vagy rosszat.
Vannak elméletek is, melyeket,
Senki nem támaszt alá érvekkel.
Úgy van és kész. Ezt mondják,
De én tudom, milyen ez a mutatvány.
Szép álmainkban gyönyörű minden,
A Nap ragyog, szeme csillog a réten.
Ha szép egy álmunk,
Az életben is azt kívánjuk.
Csúf álmainkban gonosz minden,
Sötét, s Ő sincs bent a képben.
Futni nem bírunk, ha üldöznek,
S ha ütünk, magunkat ütjük meg.
Csúf álmaink a félelmeinket tükrözik.
Azokat, melyeket nem látunk a fényben.
Csak a sötétben léteznek,
S agyunk érzi mindezt.
Álmainkban vagy szép, mint
Mikor szerelmünk színre lép,
Vagy minden torz,
Mint mikor, rád mászik egy furcsa pók.
Álmain, vágyainkat és lelkivilágunkat tükrözi,
S mint szinte mindig, az ember csak a rosszra emlékszik.
A szép nem hagy akkora nyomot lelkünkben,
Mint a rossz, mikor megzavarja ébren létünket.
Jöhetnek álmok,
Rosszak, s jók.
Én itt leszek, engem megtalálhattok,
De érben létem ne bántsátok.
Olyan leszek, majd ki ébren álmodik,
Mert alva fél álmodni.
Éber leszek, s felkészült,
Ha eljön majd a küzdelmünk.
|
|
A XXI. század költői |
|
send: 2012.12.19. |
|
Petőfi azt mondta rég,
Azt írta még
Régen, hogy ki nem tud mást,
Csak eldalolni saját baját,
Arra nincs szüksége a világnak,
S én ezt így látom jónak.
Írtam én mást, mint szívem baját?
Írtam én másról, mint szélfútta hosszú haját?
Nem. Nem írtam olyanról,
Nem írtam háborúról,
Arról, hogy népem ébredjen,
Vagy ha írtam is, rosszul tettem.
Nem tudok mást írni.
Talán, jobb lenne sírni
Csendben, úgy, hogy senki se hallja,
Úgy, hogy senki se tudja, baj van.
Abbahagyom hát az írást.
Mást érdemel, jobbat ez a világ.
Fohászaim, verseim, mind Anyámhoz szólnak.
Nem tudtam még kiheverni, hogy neki nem szóltak
Arról, hogy még van itt dolga,
Van még teendője. Itt hagyott, én mint egy szolga,
Robotolok, csinálom,
De értelmét már nem látom.
Szavak, betűk, hagyjatok!
Ajkamra nem szálljatok!
Álmaimban nem járjatok!
Engem békén hagyjatok!
Nincs szükségem rátok,
Most már tudom, már belátom.
Maradtam volna magamnak.
Szórakoztattam volna magamat!
Nem várnák el tőlem,
Hogy írjak még többet.
De én buta, sötét fejem…
Nyugalmam többé nem lelem.
Egy pillanatra abbahagyom hát.
Perceken, órákon, napokon át
Nem írok. Szívem majd megszakad,
S belátom, ez a róka elszaladt.
Nincs esély rá, hogy abbahagyjam.
A szavak békén nem hagynak…
Csak jönnek és jönnek, tolulnak.
Semmivel sem foglalkoznak.
Tolakodnak, s már itt is vannak,
S gondolataim szaladnak
Előlük, de gyorsabbak,
S a végén engem is elkapnak…
|
|
A történelem ismétli önmagát |
|
send: 2012.12.19. |
|
A történelem ismétli önmagát?
Miért tér mindig vissza
Az a ki tavaszi madár,
Miért a mi vizünket issza?
A történelem ismétli önmagát?
A kutyák miért térnek haza,
Miért találja meg régi otthonát,
Miért van előbbre a másik, mint maga?
A történelem ismétli önmagát?
Miért tér vissza a tavasz, s a tél,
Miért folyton egymást válták,
Miért mindent ők rombolnak szét?
A történelem ismétli önmagát?
A szív megszakad, de később újra él,
Megtalálja majd a saját párját,
De addig szenvedés a lét.
A történelem ismétli önmagát.
Mindig ugyanazt teszi,
Mert jobbat ki nem talál,
Hisz, ami volt, azt most is élvezi…
|
|
A tavasz ismét eljött. |
|
send: 2012.12.19. |
|
A tavasz ismét eljött.
a virágok nyílnak, s a fákon a bütykök
Vidáman mosolyognak vissza rám.
A természet ismét él, s vidám.
A Nap erősen süt, ragyog.
Az emberek feledik a fagyot.
Ismét minden szép,
Elmúlt már a tél.
Mindenki boldog, csak én szomorkodok.
Egyedül, magányosan a gangok állok.
A madarak csiripelnek,
De nagyokat sóhajt szívem.
Szinte meg se hallom,
Amit a természet dalol.
Csak saját gondjaimra tudok
Gondolni, én konok.
Bennem csend van.
Nincs más, csak szívem sóhaja.
Ezt a zenét hallgatom,
Addig míg újra láthatom.
Kezemben a cigaretta füstölög,
Én csak bámulom a kékes füstöt.
Cigarettám elfogy,
Úgy, ahogy életem fog.
Nem számít mi van bent,
Kívül csak a boldogság lehet!
Nem adom mindenki tudtára,
Mi zajlik lelkem városában.
Ilyen vagyok. Ilyen lettem.
Ez lett én belőlem.
Egy vidám srácból,
Ki mindenkinél vidámabb volt.
|
|
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
